"Folyamatosan eltöprengek ,hogy van-e értelme. Csak gondolkodok,mást nem teszek,de az a baj mindig oda jutok,hogy szeretem. Miért? Bárcsak tudnám... Eddig jobban akartalak szeretni,mint most. Most nem akarlak,nem csak azért,mert nem érdemled meg,hanem mert belepusztulok,hogy nem tudok másra nézni. Hiába nézek rá akárkire,nem látok benne semmit,nem érzem,hogy meg kéne szereznem,hogy kell. De ha Rád nézek,akkor meglátom a mindent. Annyira nem érdemled meg pedig...annyira,de annyira meg kéne,hogy vesselek. De közben meg annyira imádlak,megőrülök érted. Még ha megcsalsz is megbocsájtom,mert olyan hülye vagyok,hogy nem tudok nélküled élni. De ha tudnék se akarnék...mert mindenhogy szeretlek,bármit teszel,bármit mondasz, mindenképp oda vagyok érted. "
"De tudnod kell, mikor szemedbe néztem, én egy világot láttam, és azt hittem, hogy ott megtaláltam, végre azt amit vártam.."
"Egész életemben arra vártam, hogy végre eljöjjön az igazi. Erre feltűntél te, és egész más voltál, mint akit vártam, mert te cinikus vagy és mogorva, lehetetlen alak. De az az igazság, hogy a veszekedéseinknél jobb dolog sosem történt velem. Azt hiszem minden esély megvan rá, hogy beléd szeretek."
"Nagyon szeretnék szerelmes lenni, méghozzá úgy, hogy azt mondhassam, ez egy egész életre szól. Még ha aztán nem is, az sem baj."
"Tudod milyen az amikor nem tudsz megszólalni a másik ember mellett és csak hallgatod a másik lélegzetét, szívverését, érzed az illatát? Annyira sok mindent akarnál kérdezni de nem tudsz mert leköt hogy megsimogasd az arcát, fogd a kezét, érezd minden mozdulatát. Beléd szerettem egyszerűen és tisztán."
"Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszer csak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg."
"Tudom, hogy minden porcikámmal, minden sejtemmel, minden csepp véremmel szeretem, forr bennem a szerelem, de nem tudom kimondani. Ha olvas a gondolataimban, nem kell kimondanom. Tudnia kell."
"Valahogy mindig az kell, aki eldobhat. Akivel bizonytalan lehet minden. Az életem. A fájdalmam. Aki nem jön sokszor, s így megunni sem tudom. Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom. Így szenvedek. A biztos valahogy elutasít magától. Biztossága nem érdekel. Mert... elfojtana. Megváltoztatna. És még azt is tudom takarni, hogy mennyire félek. Mert a biztos is lehet majd bizonytalan. És azt nem tudom kiszámítani. Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna. Azt akarom, hogy egy bizonytalan váljon biztossá. Néha képtelenség megmagyarázni engem. Van, hogy nem tudok hinni. Mint most.És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja még. Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz! Eldobhat. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!"
"Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket? De már túl késő volt: amikor az ajka az ajkamhoz ért, tudtam, hogy ha száz évig élnék, akkor sem élhetnék át semmi ehhez foghatót.."
"Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színű ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt mondani, hogy "igen", hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire kívánom."
